A habánokról – más néven anabaptistákról – a XVI. század eleje óta emlékeznek meg a krónikák. A Bibliából leszűrt hitelvek és iránymutatások alapján kisebb településeket hoztak létre, melyekben vagyonközösségben éltek, a testvériség minden tagja egyenlő volt, csendes, befeléforduló életük a vallásos szemlélődés és a munka szolgálatában állt, tiltották az erőszakot, a fegyverforgatást.
       Történetük azonban kezdetektől fogva üldöztetések láncolata. Első csoportjaik Svájc északi részén és Németország területén tűnnek fel, azonban hamar megindul szétszóródásuk Tirol, Hollandia, Morvaország irányába, számtalan közösséget alapítanak a Velencei Köztársaságban, eljutnak Magyarországra, Erdélybe s legvégül a cári Oroszország területére, sőt a tengeren túlra is. Az anabaptista mozgalom aranykora XVI. század közepétől a XVII. század elejéig terjedő időszakra tehető, központja Morvaország.
Itt vált általánossá, hogy a habánok a külvilágtól többé-kevésbé elzárt közösségeket, „udvarokat” szerveztek („Haushaben” – feltehetően innen származik nevük is), s csak munkájuk révén álltak kapcsolatban környezetükkel. Minden olyan foglalkozást űztek, amely nem ellenkez ett hitelveikkel, soraikban volt orvos, bába, kőműves, ács, késes. Jelentős számban voltak közöttük fazekasok is, akik ónmázas fehér edényeket készítettek, melynek technikáját Itáliából, Faenzából származó mesterektől tanulták. A Kárpát-medence legelső ismert habán kerámiatárgya egy 1609-ből származó víztartó. Egyedülálló motívumviláguk, színkezelésük és technikájuk – mely nagyon különbözött környezetük népi fazekasságától – hamar közkedveltté tette a habán fazekasok termékeit eleinte csak főúri körökben, később a szélesebb néprétegekben is. Díszítésviláguk az évszázadok során több-kevesebb változáson ment át, az eleinte tiltott ember- és állatábrázolások a XVII. század elejére általánossá váltak. Használati tárgyakon kívül készítettek kályhacsempéket is, melyek különös megbecsülésnek örvendtek.
       Sajátos módon a habán fazekasság mindvégig megőrizte mással össze nem téveszthető stílusjegyeit, nem keveredett egyéb irányzatokkal, mások nem próbálták utánozni, melyben nagy szerepe volt a zárt közösségeknek, így Közép-Európa egyedülálló néprajzi és művészeti kincse maradhatott.