AA reneszánsz majolika története

 

A majolika rövid története


Úgy esett, hogy még a 10. században a perzsa kalifa egy több mint 2000 darabból álló porcelán kollekciót kapott ajándékba a kínai Császártól. Az előkelőségeket éppúgy, mint a perzsa mestereket lenyűgözték a fehér alapon kék festéssel készült csillogó, élénk színű kerámiák. A felhasznált fehér színű agyag és a máz titkát nem sikerült ugyan megfejteniük, azonban teljesen más alapanyagok és égetési technika kikísérletezével nagyon hasonló eredményre jutottak. Ez volt az ónmázas majolika. A bagdadi fazekasok termékei csakhamar közkedveltekké váltak egész Észak-Afrikában, eljutottak Spanyolországig, majd Itáliáig is. A kereskedés központja Majorka szigete volt, innen a majolika elnevezés. Maguk a fazekasok is követték egy ideig a majolika útját, tőlük a helyiek ellesték a készítés tudományát, előbb Spanyolországban jöttek létre műhelyek, majd a mórok távozása után Itáliában, Derutában, Gubbioban és Faenzában, a 16. századtól Umbriában élt tovább a tradíció. E fazekasközpontok azért tudtak éppen ezeken a helyeken létrejönni, mert itt mindenhol kiváló agyag, valamint a mázkészítéshez elegedhetetlen ásványok gazdag lelőhelye állt rendelkezésre. Ez tette lehetővé, hogy a messziről jött mesterek megtelepedjenek, a helyiekből a tehetségesebbek kitanulják a mesterséget, míg végül fazekasdinasztiák jöjjenek létre, lassanként több emberöltő tudását halmozva fel. A mesterek közül némelyek saját útra léptek, saját festési stílust és motívumvilágot hoztak létre, amely már alig mutatott hasonlóságot a geometrikus díszítésre épülő, emberábrázolást tiltó perzsa eredettel. Ám az alkalmazott tecnológia mindvégig változatlan maradt, végül máshol is alkalmazni kezdték, például a Hollandiai Delftben, vagy a habánok Európa szerte.
       Az egyik ilyen középkori fazekas-centrum tehát Deruta volt, ahonnan az általam készített Ghirlando Rosso stílus is származik (amelyet illetnek még az "Ornato fondo rosso" és az "Arabesco rosso" névvel is), így erről külön is szólnék néhány szót. A derutaiak egy 1290-ből napvilágra került dokumentum tanúsága szerint, évi rendes adójukat természetbeni juttatásban – majolika edényekkel és vázákkal – fizették meg Perugia városának. E kisváros 18 kilométerre fekszik Assisitól, Róma és Firenze között légvonalban körülbelül félúton, Perugia vonzáskörzetében. Szent Ferenc szülővárosának, Assisinek a közelsége mindvégig fontos szerepet játszott a derutai kerámia felvirágzásában. Egy 1358-ból származó feljegyzés szerint Deruta városa a közeli Assisinak nagy mennyiségben szállított majolika árut, részint emlék- és kegytárgyakat, részint étkészleteket, kupákat a várost felkereső nagyszámú zarándok étellel itallal történő kiszolgálásához. Virágkorát a reneszánsz ideje alatt, a 16. században élte, mikor Itália szerte híres lett a "Raffaellesco" mintájú majolikáiról, melynek motívumai Rafaello Vatikánban fellelhető freskóiról származnak. Híres derutai stílus ezen felül még a Ricco Deruta, az Arabesco és a Gallo Verde. Ebben a kis városkában elképzelhetetlen mennyiségű majolika árut állítottak elő családi és manufakturális keretek között, bámulatos művészeti és szakmai és színvonalon.
       A 16. századtól a 19. századig terjedő időszakban Deruta sem tudta magát kivonni az általános gazdasági és politikai zűrzavarból, amely nem elsősorban a kereslet visszaesésében mutatkozott meg, hanem abban, hogy a majolika elhagyta reneszánsz gyökereit és egy túldíszített pocelánhoz szeretett volna hasonlítani. Szerencsére a 19. század második felében újra erősödő érdeklődés mutatkozott a reneszánsz eszmék iránt, ami többek között a kézművesség újbóli felvirágzásához is vezetett. A majolika egyik alapvető jellegzetessége, hogy ónmázzal készült, fatüzelésű kemencében, szemben a mai ónmentes mázakkal és elektromos kemencével, ezt leszámítva azonban az elkészítés módja lényegében változatlan. A díszítőelemek – köszönhetően a töretlen hagyománynak – nagyrészt ugyanazok, mint Leonardo idejében. Az első égetés után a festő szénnel berajzolta a bemártott edényt, ezután kézzel ráfestette a különböző színeket, majd következett a második égetés. Egy olyan tipikus kis műhely, amely állt a mesterből, két korongosból, két-három festőből és hat-nyolc inasból és segítőből, havonta 5-600 darabot volt képes előállítani, amiket egy nagy kemencében egyszerre égettek ki. Maga az égetés nagy körültekintést kívánt meg, egy esetleges hiba végzetes következményekkel járt. A gyakorlott festők egy idő után elhagyták az előzetes berajzolást, illetve az ügyesebbek festették az alakokat, a gyakorlatlanabbak a geometriai mintákat. A derutai majolika igazi értéke a generációkon átívelő reneszánsz formakincs áthagyományozódásában és abban a technikai tudásban van, amelyet Derutában mind a mai napig közel háromszáz keramikus gyakorol nap, nap után.

 

 

©Dávid Éva, 2004